Búcsú Miska Bácsitól
Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Most a Szegedi Szabadidős Ulti Egyesület búcsúzik egy nagyszerű embertől, jó baráttól, játékosától Bucsányi Mihálytól.
Az Egyesületnek alakulása óta volt a tagja. Heti rendszerességgel bejárt Szegedre játszani. Neve az Egyesület védjegye volt, mert bármilyen versenyen megjelent a csapat, első kérdések között volt: „Miska bácsit elhoztuk-e?” Korrekt, kemény, kitartó játékos volt. Megszokott mozdulatait, mondásait mindenki ismerte, de ez mindig jelentett valamit.
– Első passz? – kérdezte – Megnézem.
Mindenki tudta mit mond.
– 40 Száz! –
De ekkor már valamire készült. Felvevőként a legtöbbet hozta ki a lapjából, védőként örülhetett a partnere, mert Miska bácsi nem ismert kegyelmet az ellenjátékban. Az utolsó pillanatig támadta a felvevőt. Sok versenyen a forduló utolsó játékában fordította javára az eredményt. Hozzáállását, játéktudását, szellemi kitartását egy-egy verseny alatt az évek alatt szerzett számtalan kupák, érmek, oklevelek bizonyítják. Most is készült az Országos Középdöntőre, Tiszabercelre. Egészségi állapotát figyelemmel kísértük, és kérdeztük, el tud-e jönni.
– Megyek. – mondta. Mert tudta, hogy számít rá a csapat, a sok jó barát, a jó hangulat, a közös élmény, az önfeledt együttlét, mert ilyenkor minden bajt elfelejtett. Csak örülni tudott.
Elviszünk Miska bácsi. Mindenki elvisz a szívében, az emlékeiben egy-egy szeretetteli pillanatot Rólad, hogy ott legyél velünk, és részese legyél a játék örömének, úgy segíts bennünket, mintha Te játszanál.
– „Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk. „-
A Földeáki Baráti Ulti Társaság pártfogoltja volt. 7 éve jött ki Makóról barátaival, egy Falunapra meghirdetett ulti versenyre. Nagyon jól érezte magát. Mindenkivel barátságba került, és azon volt, hogy ezt a barátságot tovább erősítse. Ajánlásával kerültünk be a Szegedi Egyesületbe, és fontosnak tartotta, hogy Földeákról senki ne maradjon ki versenyekből. Falunapokon mindig kint volt a feleségével. Első nap az ünnepségért jöttek, másnapján az ulti verseny miatt, harmadik napon a lóversenyt nézte meg. Minden versenyünkre eljött, és mindig nyert díjat. Kétszer nyerte meg a Földeák emlékérmet; nagyon tetszett neki, nagyon büszke volt rá.
Egyszer megjegyeztem neki, – Miska bácsi mást is engedjél a díjosztó asztalhoz. –
– Még nem lehet – mondta, és milyen az élet, most hiányozni fog, hogy nem szólítjuk a nevét.
Szeretett Földeákra jönni. A Földeák újságot járatta, és mindig megköszönte, ha az ulti hírekben olvasta a nevét. Most is én írom a hírt,… de most homályos a szemem Miattad.
„Valamitől – mi mindig búcsúzunk.”
És a búcsúzás mindig fáj. Az elmúlt hónapokban sok barát, játékostárs ment el a földi versenyasztaloktól, és Te a legjobbak közt vagy. Méltán kérjél helyet Magadnak odafenn az első asztalnál, és kezdjetek egy önfeledt, véget nem érő végtelen játékba… Jó lapjárást Neked!
Nyugodj békében!
Szegedi Szabadidős Ultiegyesület nevében: Tóth Sándor